Chapter 29

¹ Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda: ² Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem! ³ Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet; ⁴ A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra! ⁵ Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim; ⁶ Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott; ⁷ Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám: ⁸ Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak. ⁹ A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették. ¹⁰ A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt. ¹¹ Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem. ¹² Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége. ¹³ A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. ¹⁴ Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. ¹⁵ A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. ¹⁶ A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém. ¹⁷ Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala. ¹⁸ Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim. ¹⁹ Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. ²⁰ Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben. ²¹ Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra. ²² Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem. ²³ Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra. ²⁴ Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be. ²⁵ [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.